A nem differenciált colleganosis diagnózisa és jellemzői
A hazai irodalomban, 1961-ben Petrányi Gyula professzor használta elsőként a NDC fogalmát és ismerte fel az NDC kórállapot jelentőségét. Megállapítása máig érvényesnek tekinthető, miszerint „a collagen-betegségek gyakran jelentkeznek atípusos formában, melyek a jellegzetes tüneteket mutató klasszikus differenciált collagen-betegségek bizonyos diagnosztikus tüneteit nélkülözik” (Petrányi, Orv Hetilap 1961). A nemzetközi irodalomban az ún. Undifferentiated Connective Tissue Disease (UCTD) fogalma, jórészt az 1980-as években jelent meg szélesebb körben, és azokra a kórállapotokra javasolták alkalmazását, ahol esetleg várható egy poliszisztémás autoimmun kórkép kifejlődése, de a meglévő eltérések alapján a diagnózis még nem állítható fel. (Alarcon-Segovi, J Rheumatol 1991, Kallenberg, Current opin rheum 1992, Kasukawa, Elsevier Amsterdam 1987; LeRoy, Arthritis Rheum, 1980; Sharp, GC Amsterdam Elsevier, 1987). Hosszú idő kellett ahhoz, hogy az NDC, mint önálló entitás szerepeljen a szakirodalomban, mert hovatartozása, megítélése nem volt egységes, amely elsősorban a szisztémás lupus erythematosussal (SLE) kapcsolatban volt észlelhető (Kallenberg, Curr Opin Rheum, 1995; LeRoy, Arthritis Rheum, 1980). Voltak, akik a lupusszerű (lupus-like), prelupus vagy inkomplett lupus elnevezést használták azokban az esetben, amikor az SLE két vagy három jellemző tünete már jelen volt, de nem volt teljes az SLE klasszifikációja. Kétségkívül ezekben az esetekben mondható, hogy NDC kórállapot áll fenn, ami várhatóan differenciálódni fog SLE irányába. Ezeket a betegeket azonban igen szorosan kell ellenőrizni, mert a követés során olyan új szervi eltérések és autoantitestek jelenhetnek meg, ami alapján nem SLE lesz a végleges diagnózis. (Swaak irodalom).
Ezzel ellentétben LeRoy az NDC-t fogalmát a sclerodermát megelőző állapotnak tartja, (LeRoy, Arthrtitis Rheum 1980) Cervera szerint, pedig az NDC azonos az anti-U1-RNP-pozitív kevert kötőszöveti betegséggel (MCTD-vel) (Cervera, Ann Rheum Dis. 1990).
A szisztémás autoimmun kórképek, így az NDC diagnózisának is, az alappillére: a kórképekre jellemző tünettan, a sajátos patomorfológia, valamint az immunológiai abnormitások jelenléte. A poliszisztémás autoimmun kórképeknek nemzetközileg elfogadott kritériumtünetei vannak, amely szerint meghatározott klinikai és immunszerológiai eltérések jelenléte szükséges ahhoz, hogy a SLE-t, a szisztémás sclerosist (SSc), a kevert kötőszöveti betegséget (mixed connective tissue disease- MCTD), a polymyositis-dermatomyositist (PM/DM), a Sjögren-szindrómát (Ss) és a rheumatoid arthritist (RA) diagnosztizálni tudjuk. Az NDC változatos tünettant produkálhat, és valamennyi poliszisztémás autoimmun kórképre jellemző sajátosság előfordulhat a kórállapotban. Nagyon fontos a differenciáldiagnózis, miszerint ki kell zárni, hogy ezek a tünetek más okkal – például infekció, tumor – nem magyarázhatók.
Az NDC leggyakoribb klinikai tünetei: polyarthritis/ polyarthralgia, reggeli kéz kisizületi merevség, Raynaud jelenség a kéz és vagy a láb ujjain, myalgiform fájdalom, bőrtünetek (erythema, fotoszenzitivitás, nyálkahártya fekélyek), pleuritis/pericarditis, szem-, és szájszáradás, központi idegrendszeri tünetek (convulsio, fejfájás, migrén, trigeminus neuralgia), funkcionális és morfológiai légzőszervi eltérések, perifériás neuropathia, az egyéb okkal nem magyarázható láz, visszatérő hőemelkedés, máskor nyirokcsomó-, máj-, lépnagyobbodás
Az NDC-ben észlelhető laboratóriumi és immunszerológiai eltérések közül a leggyakoribb a szérumfehérjék mennyiségi és minőségi változása, az összfehérje – ezen belül is az egyes immunglobulinok – megszaporodása (cyroglobulin-pozitivitás, a vörösvértest-süllyedés fokozódása), az akutfázis-fehérjék szintjének emelkedése (CRP), sejtmag- és citoplazmakomponensek ellen termelődött autoantitestek megjelenése, az immunkomplexek szintjének kóros növekedése, illetve a komplementrendszer klasszikus és alternatív aktivációját jelző eltérések (a CH50-, az AP50-szint csökkenése). Mindemellett az alacsony fehérvérsejt szám, thrombocita szám csökkenés, anaemia, proteinuria, magas rheumatoid faktor (RF) titer is észlelhető. NDC-s betegek szérumában kimutatható autoantitestek a sejtmag és citoplazma komponensek ellen termelődnek:anti-natív DNS, anti-ENA, anti-Sm, anti-RNP, anti-SSA, anti-SSB, anti-Scl-70, anti-centromer, anti-Jo1, anti-PM1, foszfolipid struktúrák elleni antitestek jelenléte (anti-cardiolipin antitest).
Az immunológiai centrumokban az NDC-t többnyire a saját kritériumtünetek alapján diagnosztizálják. Alarcon-Segovia 11 klinikai tünet és két laboratóriumi eltérés, a gyorsult vörösvértest-süllyedés és álpozitív VDRL-pozitivitás közül három megléte alapján véleményezett NDC-t (Williams HJ,J Rheumatol, 1999). Czirják és munkacsoportja a kapillármikroszkópiával észlelt eltéréseket is alapvető fontosságúnak tartja a NDC állapot kimondásához (Czirják L. Fact Alkalmazott Társadalomtudományi Kutatások Intézete; 2003; Kumanovics G, Magyar Reumatologia 2003;), Bombardieri és munkatársai szerint pedig egy, a poliszisztémás autoimmun betegségre jellemző tünet és egy nem szervspecifikus autoantitest szükséges az NDC kórismézéséhez. Mosca és a saját centrumunk véleménye szerint, az NDC kórállapot akkor állt fenn, ha a betegnek legalább két poliszisztémás autoimmun betegségre jellemző szervi tünete van, és egy, nem-szervspecifikus autoantitest mutatható ki a szérumában (Mosca M, Best Pract Res Clin Rheumatol. 2007). Megjegyzendő azonban, hogy az egyes centrumok kritériumtünetei között nincs lényegi eltérés, a szisztémás autoimmun betegségre jellemző szervi tünetek számában állnak fenn különbségek. Valamennyi munkacsoport egyetért viszont abban, hogy az NDC kórállapot kimondásához a sejtmag- vagy citoplazma komponensek ellen termelődött antitestek jelenléte szükséges.